Ticket to Heaven

Sok idő telt el azóta, hogy nem írtam, de nem is volt kedvem. Aztán pár hete, az autó ablakából kifelé nézve egyszer csak azon gondolkodtam, hogy írnom kellene… de akkor éppen nem volt hova, így elhessintettem ezt a gondolatot. A szándék azonban nem hagyott nyugodni. Olyan sok gondolat kavarog bennem.Boldog vagyok, úgy alakult az életem, ahogy szerettem volna. Bár ez még csak az eleje és építeni mostantól kellene, de ezen vagyunk. Igazán szerelmes vagyok, talán túlságosan is. Néha már éppen ez fáj. Önző gondolataim támadnak és kényeztetésre vágyok. Mindennap úgy kelni, hogy érezzem mennyire szeretve vagyok. Valójában ez minden ember vágya: szeretve lenni, de nagyon.Érzelmileg abszolút gazdagnak érzem magunkat, mindez rendben is volna. Csak most már tovább kellene lépnünk, elköltözni innen és megadni a kutyáinknak azt, ami jár nekik, magunknak pedig azt, ami a jövőt jelentené… vagy aki?Valójában nem tudom kinek az életét élem. Közöset? Az Övét? Néha arra gondolok, hogy hol vagyok én, aztán körülnézek, meglátom a kutyáimat és rájövök, hogy itt vagyok. Velük. És ez nár előrelépés az elmúlt évekhez képest. Tehát az én dolgaim is alakulnak. Mégis úgy érzem, olyan sok minden van még bennem. Mikor fognak ezek a felszínre törni? Tudom, nem előzhetjük meg az egyéni fejlődési tempónkat, de most kicsit mitha nyugalmi pályán haladnék és nem az élmezőnyben, ahol mindig is szoktam. Először írtam le és gondoltam bele mélyebben ebbe, mely azért rám ült már és úgy tűnik bajom van. Pedig nincs, csak jár az agyam… mit tehetnék? Hogyan mehetnénk előre, tovább? Hogyan haladhatnánk illetve szárnyalhatnánk? És hogyan érezhetem mindeközben azt, hogy önmagam vagyok és kiteljesedek?Azt hiszem, ezekre a dolgokra kell választ kapnom innentől és ezért figyelem magamat és az engem körülvevő világot. Szerencsére mindezt nyugalomban tehetem, mert mindenem megvan és boldog vagyok. Szerencsésnek érzem magam, hogy a hobbimnak élhetek. De a teljes siker még hátravan. Azért még küzdenem kell!

Küzdeni kell azért, hogy az a személy, akit annyira szeretek szeressen? Mikor fog annyira szeretni amennyire én Őt?

Úgy érzem maximálisan igyekszem a kedvére tenni, de egyszerűen nem érzem, hogy szeretne. Elvan velem, de nem ragaszkodik hozzám, nem örül nekem… pedig a környezetében mindenki… Több napos távolléte után sem tud örülni nekem, nem vár, csak lecsesz… úgy, hogy közben napokig reggeltől-estig dolgoztam a házban, ház körül és munkahelyemen, hogy minden rendben legyen.

Tudom, hogy nincs jól, de annyira próbálok figyelni rá és Mellette lenni… mégsem…Miért kell nekem állandóan küzdenem???? Hát tényleg nem lehet engem szeretni? Nem lehet becsülni? Nem érdemlek meg egy kis odafigyelést tényleg? Vagy ennyi az élet? Ez a normális? A folyamatos küzdelem?

Nagyon szeretem.

Nem tudom, hogy reálisan látom-e a dolgokat és az életemet. Alkalomadtán előtör bennem az érzés, hogy az egész csak saját magam átverése. Az élet egy olyan érdekes körforgás, szinte sosincs tökéletes egyensúly. Ha a munkahelyen minden jó, akkor a magánélet megsínyli, míg ha otthon vannak rendben a dolgok, akkor a munkahelyemen ölni tudnék és utálkozom. Nem értem mi ez a hihetetlen mértékű kontraszt.

Jelen pillanatban azonban a munkahelyemen kezd minden elviselhetetlen érzéseket kiváltani belőlem, úgy érzem, hogy már nem éri meg tovább dolgozni nekik, tovább szenvedni. Egyszerűen nem becsülnek meg úgy, hogy nekem ez megérje… vívom a csatámat és meglátjuk. Sokszor azonban úgy gondolom, sokkal boldogabb lehetnék, ha a feszültséget okozó munkahelyem helyett a saját üzletünket építhetném.

Otthon pedig? Köszönjük szépen, jól vagyunk, nagyon jól megvagyunk. Boldog vagyok. Ugyanakkor van miért küzdeni, mint mindig, most is… ezúttal a cukorbetegség az ellenség. De biztosan túl leszünk rajta, nem lehet ez máshogy!

Ha visszatekintést szeretnék készíteni a tavalyi évemről, azt kell, hogy mondjam, rendkívül sikeres volt. 2,5 éves küzdelmem és türelmem nem volt hiábavaló. Nagy nehezen, de végül összejött az, amit akartam. Kivártam, illetve megcsináltam.Összejött a munkahelyem, mely pozícióért egyesek ölni tudnának. Lehetne is érte, mert alapvetően igen jó lenne, ha nem olyan lenne a vezetés és a cég morál, amilyen. Bizonyítottam nekik nagyon sokat, az alap elvárásásokat messzemenőkig túlszárnyaltam egyéni elképzeléseimmel, melyek kiváló kivitelezéssel párosultak… de amióta új vezetés van, azóta uralni akarnak azon a területen, amihez nem is értenek… Mivel én ezt nem hagyom, ezért aztán a hangulat sem jó. Hozzá vannak szokva néhány kolléga odaadó viselkedéséhez, akiknek az életük a cég. Nekem viszont nem az. Nekem van életem a cégen kívül is… de még milyen!Bár már én sem hittem, hogy valaha megtörténhet, de megtörtént. Együtt élek azzal az emberrel, akire 2,5 évet vártam. Nem lehetne letagadni, nagyon jól megvagyunk. Kutyázunk, együtt gondolkodunk és szeretjük egymást. Nekem nem is lenne kivetnivalóm… tudom, hogy sokra vihetjük. Most azt gondolom, hogy minden erőfeszítés megéri, mert fejlődünk.Milyen érdekes az élet, nem? Ha valami fellángolóban van, egy másik ág lefelé tart. Bár véleményem szerint ennek nem kellene feltétlenül így lennie. Jobban mennének a dolgok, ha nem szólnának bele a dolgaimba, ami eddig rám volt bízva, azt most nem bírálnák fölül és amiben eddig dönthettem, abban ezután is dönthessek. Működne ez, de nem működik. Nagyon nehezen viselem, napról-napra egyre nehezebben.  De biztosan megoldódik majd valahogy, mert az élet mindig csavar valamit. Remélem ezúttal csupa jót fog hozni és a 2010-es egy nagyon sikeres, boldog év lesz!Én most örülök mindannak, ami van, mert megküzdöttem érte és most nagyon jó és bármeddig is tartson (bárcsak örökre szólna!), én már meg vagyok elégedve. Ismét akartam valamit és ismét bebizonyítottam magamnak és a világnak, hogy sikerülhet.

Úgy éreztem, ideje csokorba szednem életem utóbbi idejében meghatározó eseményeket, mert meglehetősen tanulságos… vagy mégsem?

Anno domini 2007 nyár… egy pillantás, mely mindent eldöntött. Egy véletlen találkozás és onnan egy komolytalanul induló, de rendkívül izgalmas kapcsolat. Teltek múltak a hónapok és csak nőtt a közös emlékek, kalandok száma. Izgalmas volt, érdekes és nagyon jó.

Egy idő után azonban elkezdett zavarni, hogy miért így kell a dolgoknak mennie. Persze választ soha nem kaptam és a kérdéseimmel csak feszültséget okoztam. Őszintén akartam élni a kezdetektől. Ment a hitegetés, de leginkább a terelés, problémák jegelése. Ne beszéljünk róla, mert akkor majd nem lesz.

Sokszor, nagyon sokszor próbáltam kitörni, de nem sikerült. A rabjává válltam azáltal, hogy az egyetlen hatásos fegyverrel támad újra és újra. Ez pedig az érzelmi zsarolás. Miáltal szeretem, nagyon jól kihasználja ezt.

Majd előbb-utóbb egy újabb nagy probléma ütötte fel fejét, ez pedig a féltékenység. Mindez az érzelmi zsarolással párosítva egyenértékű lehet egy atombombával. Öl, pusztít és tönkretesz.

Következő probléma: nem őszinte. Elhagyták. Én nem tőle tudtam meg. Ez önmagában olyan dolog, ami miatt már nem is szabadott volna vele tovább folytatni, de nekem még nem volt elég…

Hazudik. Belenéztem a telefonjába, mert éreztem, hogy valami nem stimmel. Igazam lett. Átver. És a szemembe hazudik. Kimondta, hogy soha nem csalt meg. Félelmetes. Ismét egy pont, amire az ember már nem szabadna, hogy többet kérdezzen.

De nekem mindez nem volt elég.

Totálisan bizalmatlan velem, mely csak a saját maga irányába érzett bizalmatlanságából ered. Ebből milliónyi veszekedés, piszkálódás adódik non-stop.

Szerveztem neki egy meglepetés bulit, melyre meghívtam sok közeli barátját. Napokig szerveztem mindent és az egész szenzciósan és tökéletesen sült el. De a csoda csak 2 napig tartott. A féltékenykedésével és alaptalan bizalmatlanságával megint nem tudott mit kezdeni.

Én pedig már nagyon unom. Lehetőségem nyílt egy érdekes beszélgetésre… végeredmény: Sose volt más és sose volt igaz ember. A múltjában mindenkit átvágott, aki nő. Egyetlen esélyem lenne megfogni őt, egyetlen… de nem vagyok ennyire önző. A saját gyerekemet nem eszköznek akarom felhasználni. Ő következmény lenne, de ahhoz kellene egy alap stabilitás, ami még  jelen pillanatban nincs meg. Érdekes kapcsolat ez, mert leálltam egy táncra az ördöggel. Ez a valóság, a jelen.

Természetesen szó nincs “funny games”-ről, de a gyötrelem mellett sokat tanultam. Már nem aggódom, ha a szokásos játékait játsza és nem veszi fel a telefont, vagy nem válaszol sms-t. Túl sok könnyem hullott, túl sok éjszakát virrasztottam miatta.. és miért? Mit értem el?

Aki erkölcstelen ember volt egész életében, ugyan miért most akarna megváltozni? Dehát annyi gyötrelmen ment már ő is keresztül… én csak bízom benne, hogy ezúttal értékeli a helyzetét és az életét annyira, hogy megpróbál máshogy élni. Máshogy, azaz igazságban!

Telik az idő, telnek a hetek és már hónapokban mérhető az az időintervellum, melyben a Szerelmem végre az alvótársam. Majd’ minden este átmegyek Hozzá és együtt alszunk. Sok helyre elvisz magával, sok mindent csinálunk együtt, de sajnos van egy nagy bökkenő és hátráltató tényező ebben a kapcsolatban. Ez pedig a bizalom. 3-szor néztem meg a telefonját, mert nem tud nélküle létezni és mindenhova magával viszi. Gyanús. Minden alkalommal olyanokat olvastam, hogy azonnal menni kellett volna. Mindezekről viszont szemrebbenés nélkül hazudik, a legnagyobb természetességgel tagadja le őket. Egyszerűen döbbenetes. Azért bánt az egész, mert alapvetően jól érezném magam vele, sőt, kiválóan elkutyázunk együtt, de ez az igazság kérdéskör egyszerűen kiborít. Én nem hazudok neki és nincs más kapcsolatom rajta kívül. Akkor neki miért? Egyik percben felállnék és lázadnék,  a másik percben pedig azt mondom magamnak, hogy még várok, mert szeretem. Állandóan megfigyelek mindent, szemmel tartom az eseményeket, lassan Sherlock Holmes kispályás lesz mellettem. Kell nekem ez az örök nyugtalanság? Kell ez a kiegyensúlyozatlanság? Az örökös megvádolások, csaták? Nehéz így élni, állandóan elnyomni a konfliktus szelét… bár nem mindig megy…

Telik-múlik az idő, én csak ráncosodom,… és mi lesz velünk? Meddig lehet tűrni a hazugságokat? Miért kell tűrni? Szerelem kontra igazság?

Elbasztam 5 évet az életemből. 3 évet valakire, majd 2 évet még valakire. Baszki, ez azért nagyon durva. Több, mint durva. Annyira durva, hogy már vicces.

15 éves korom óta soha nem volt olyan, hogy nem volt pasim.  Hát most nincs. És őszintén szólva, nem tudom mennyi időnek kell eltelnie, hogy újra hinni tudjak. Mindennek ellenére, azt hiszem, én csak nyertem. Emelt fővel távoztam. Így akartam mindig is. Hátrahagytam egy újabbat… Iszonyatosan sokat tanultam ebből… de hogy miért nem tudtam eddig felállni? Nos, magam sem értem. De most már mindegy is.

Az nevet, aki a végén nevet. És én nevetek. Nagyon nevetek!  �

Azaz, ne várd egy döglött madártól, hogy repüljön. Ez a mondat tett pontot a dolgok végére. Hetek, hónapok óta húzódik, de már eleget basztattuk egymást. Nincs mit magyaráznom, az az ember, aki elvárja, hogy értsék a nők a jelbeszédét, ne tudjon kommunikálni és elvárja, hogy hozzá igazodjanak és Őt értsék meg, míg ő nem hajlandó tenni semmit… az az ember nem az én emberem. Itt a vége. Elég volt.

Vasárnapig izgulok, kíváncsian várok. Aztán tovább már nem. 2 évem és 8 kilóm van benne. Megérte? Nem hiszem. Már nem hiszem. Nincs mit magyarázni pro-kontra. Sokszor levezetett gondolatok ezek. Elég a kínzásból és szenvedésből. Végre élni akarok kötöttség és függelék, de leginkább felesleges féltékenykedés nélkül.Most a munkámnak élek és a kiskutyámnak, Naponak, akiről változatlanul azt gondolom, hogy életem legjobb pasija! �

4,5 hónap.. szinte megdöbbentő, hogy milyen észrevétlen gyorsasággal telt el. 4,5 hónapja dolgozom Székesfehérváron. Őrjítően jó a munkahelyem, az állásom. Érdekel amit csinálok, így repül az idő. Megbecsülnek. Szeretem a munkahelyemet. Amennyire jól megy minden ezen az oldalon, annyira nehezen boldogulok a saját személyisegémből fakadó magánéleti problémákkal.

10 férfiből 9 nem tud mit kezdeni velem, félnek tőlem, mert nem tudnak felül kerekedni rajtam. És hogy nekem mi kell? Természetesen az az egy! Az aki nem becsül meg, aki földre tipor, átnéz rajtam, kihasznál és akinek nem kellek. Hát ez kell nekem.  Soha nem volt még ekkora lehetőség az előre lépésre, mint most. A csillagok is megírták nekem, hogy ez elmarad. Nekem már nincs más dolgom, mint szabadulni. Semmi nehézséget nem szokott ez okozni nekem, amennyiben a másik fél nem az elnyomó típusba tartozik. Az ilyenektől évek alatt tudok csak megszabadulni egész egyszerűen azért, mert nem tudom elviselni, hogy nem sikerült megváltoztatni és hogy nem kellettem eléggé. Feltételezem, hogy hamar találnék valakit, de nem kell senki. Nekem Ő kell. Jól érzem magam vele, mert akkor egy egészen más világba csöppenek. Akkor küzdenem kell a kegyeiért, amit egyébként az élet többi területén soha nem kell tennem. A kérdéseimre választ soha nem kapok. Ez a legjobb módja az érdeklődés fenntartásának. Hosszú távon is működik  ezáltal a másik befolyásolása. Az ismeretlen pedig mindig vonzó.

Beleszerettem. Mégha minden ellenem szól is és minden jelet látok és érzékelek, én hagyom magam becsapni egy álomkép megvalósulásának reményében.. melynek napról napra kevesebb az esélye és már nagyon régen nem rajtam múlik. De mindig ott a cél, mindig ez lebeg a szemem előtt, hiszen ha nem lenne, akkor nem lenne értelme ennyi mindent elhinni, ennyire bízni és ennyit várni. Nem tudom.

A legkevésbé sem tudom, hogy mi fog történni holnap és azután. Az események tőlem teljesen függetlenül haladnak előre és én is már csak sodródom az árral. Nem tudom hova visz és tájékoztatás nélkül a biztonságom érdekében (mely a bizonytalanságból fakad) ki fogok úszni a partra. Nem akarok, nagyon nem, de nem tudok úgy élni, hogy azt érzem, igazándiból nem én kellek. �